Már az is szinte rendkívülinek (és persze szerencsésnek) nevezhető, hogy valaki októberben szabadságra készül, főleg, ha a néhány éve a világ első számú gleccserének választott Hintertux az úticél, Ausztria egyetlen egész évben üzemelő síterepe.
Pompás társasággal indultunk útnak buszunkkal, reggel 7 óra körül. Kétszeri pihenéssel 18 óra után érkeztünk finkenbergi szállásunkra, ahol az aklimatizálódás után megejtettük szokásos ismerkedési "köreinket". A hintertuxi csapatunkhoz idén csatlakozó Zsófi-MinyaFamily-KlingerJani-PölheTomi-CsernussiPeti fémjelezte "friss hús" társaság könnyedén alkalmazkodott a gleccser-túrákon megszokott hagyományainkhoz.
Egyébiránt, olyan különleges helyen található a szállásunk, ha csak annak környékén, azaz Finkenbergben, a varázslatos Ziller-völgyben, és az ahhoz tartozó Alpok hegyeinek szorításában, nagyokat kirándulva töltenénk el azt a 4 napot, már az is egy fantasztikus élményt jelentene.
Ám mi nem ezért jöttünk, és nem érnénk be ennyivel, így aztán másnap reggel a zilleri szerpentinen, bájos tiroli falucskák között áthaladva, már a sípályák felé kanyargott kisbuszunk, a kormány mögött Attila magabiztos manövereivel. Átvettük a síbérleteinket és beszálltunk abba a kötélpályán közlekedő gleccser-buszba, mely egy három napig tartó és örökre emlékezetes kikapcsolódás helyszínére szállított bennünket.
A Head sportszergyártó cég legújabb síléceivel csúszhattunk, részt vehettünk egy tűzött kapus óriás-műlesikló síversenyen, csodálhattuk a világ számos pontjáról érkező sí- és snowboard versenyzők bámulatos kanyarvételeit és a freestyle parkban bemutatott lélegzetállító, többméteres ugrásait. Mindvégig ragyogó napsütésben és simára kezelt lejtőkön élvezhettük a siklás örömeit, kitűnő hóviszonyok közepette. Itt jegyezném meg, hogy akkor tud igazán szórakoztató és önfeledt lenni az ottlétünk, ha a túra előtt elkezdünk némi fizikai ráhangolódást. A legtökéletesebb a futás, de a kerékpározás és az egyéb láberősítő mozgások is alkalmasak arra, hogy a 2500 méter feletti ritkább levegőjű klimában is jobban bírjuk a terhelést.
Nagyszerűen éreztük magunkat. És ebben az állapotunkban azon gondolkodtunk, hogy nyújthat-e ennél nagyszerűbb érzést egy sípálya, egy síelős környezet. (Később tudtuk meg, hogy az utánunk érkező "turnust" már sokkal barátságtalanabb idő fogadta, szinte használahatatlanná váltak a pályák.)
Ilyenkor lehet csak igazán szép képeket készíteni, kattintgattunk is eleget. Mindenki igyekezett megörökíteni a festői színekbe öltözött hintertuxi hangulatot. Aztán történt egy olyan dolog, melyet ha élek, még nagypapa koromban is mesélni fogok.
Van egy kb 20-30 km-nyi használható sípályánk és rajta kb. 4-5000 sí-és snowboardozóval a világ minden tájékáról.
Történt, hogy Zsófi sporttársnőnk is élénken kapkodta ki zsebéből a szipi-szupi fényképezőjét,örökítendő a látványt, hogy majd az otthoniaknak is tudja mutogatni, milyen csodálatos helyen is járt. Ám a sípályán egy találkozásunk során, mint megtudtuk tőle, az egyik legmeredekebb lejtőn, egy bukás alkalmával kiesett zsebéből a készülék. Érthető módon nagyon elkeseredett, mi pedig próbáltunk mindent bevetni, hogy megtaláljuk az elveszett fényképezőt. Bejártuk a helyszínt, ugrasztottuk az üzemeltetőket és liftkezelőket, de sajnos mindhiába. A gép túl kicsi, a terület túl nagy, így aztán kénytelenek voltunk beletörődni, hogy a kedvenc eszköz az örök hó birodalmának fogságába került.
Mígnem eljött a szokásos utolsó esti, díjkiosztós buli. A buli, melyre a Minya Jani nevű drága-aranyos sporttársunk, különleges varázsitalával kellőképpen felhangolt mindenkit. Így aztán egészen jókedvűen érkeztünk Lanersbachba, DJ Mox bárjába. Vidámságunk pedig egyre csak fokozódott, amikor sorra hívták ki a pódiumra csapatunk tagjait, hogy átvegyük a síversenyen elért eredményeinkért járó díjakat.
Önfeledt hangulat, örömittas tánc, hihi-haha hangulat. Talán csak Zsófi szomorkodott még egy picit, a délután elhagyott fényképezőgépére gondolva. Ám csüggedő szíve pillanatok alatt felvirult, amikor is megjelent Simó Csabi nevű, másik magyar csapathoz tartozó honfitársunk, kezében egy fényképezőgéppel. "Nem a tiétek ez a gép?"-kérdezte, mintha csak azt firtatná, van-e kedvünk még egy rundóhoz. Zsófi ismét kezében tarthatta az Ő kicsikéjét, mi pedig csak ámultunk-bámultunk Csaba jótéteményén, és azon, hogyan lehetséges ez, hisz ennek kábé annyi esélye volt, mint az ötös lottón telitalálatost nyerni.
Csoda volt ez a javából, és csodás volt az a néhány nap, melyet eltölthettünk Hintertux különleges világában.
Jövőre is eljövünk, és várunk mindenkit, aki egy téi szezon előtti, páratlan kikapcsolódásra vágyik!
