A túra időpontja meglehetősen kiesett a hagyományos szabadságos időszakból, melyre a téli sportok szerelmesei általában készülnek. Októberben síelni? Néhány hete még rövidnadrágban járkáltunk… Az ilyen túrákra olyan fanatikus sport-és természetimádók jönnek, akik hajlandók kiszakadni a megszokott sémákból, a sport egészségmegőrző szerepe mellett fontosnak tartják, hogy megismerjék az alpesi világ minél több csodáját. Mert Hintertux egy csoda!
Tizenhat lelkes sportbarát döntött végül úgy, ha kell előveszi utolsó megtakarítását, feltöri malacperselyét, kölcsönkér a barátjától, de ott lesz október 19-től 23-ig Ausztria egyetlen egész évben nyitva tartó síparadicsomában, a Rokon Baráti körrel.
Remek brigád jött össze. A Rokon sí-szaküzlet munkatársain és családtagjain kívül egynapos túráinkról már jól ismert arcok érkeztek. István, Sz. Laci, Ernő, Sanyi, Tomi, Thomas,Attila, na és persze Balu szinte kötelezőnek érezték ott lenni velünk a Ziller folyó völgyében. Reggel 6.00 órakor indultunk, és kis idő elteltével, még az Ausztriába való belépés előtt szavaznunk kellett. A családi okok miatt majdnem lemaradó annak a Balunak a kétórás bevárásáról kellett döntenünk, aki ez év januárban már kihúzta a pácból az ezen a túrán is résztvevők többségét. (Kis múltidéző: http://rokonsport.hu/turak/tura/index/id/9 ) És jól működött a társaság memóriája, mert egyhangúlag a bevárás mellett döntött. (Így a kicsi Szméagol jöttJ)
Az eredeti létszámmal utazhattunk Ausztria Tirol tartománya, és a Tux-Alpok felé. A 730 km-es, Németországot délen áthaladó utazásunk végén Attila, a buszvezetőnk 18.00 óra körül kanyarodott be finkenbergi szállásunk kellemesen szűk utcácskájába.Elfoglaltuk szobáinkat, aztán vacsora előtt sétáltunk Finkenbergben. „Benyomtuk” Borisz anyukájának kétfajta(töltött és székely) káposztáját, beszélgettünk, aztán igyekeztünk minél előbb ágyba kerülni, mert nagyon vártuk már a másnapot….
Reggel 7.00 órakor hóesésre ébredtünk. Nem is kezdődhetett volna jobban a nap… A Zillertal sí-régió hátsó része volt az úti cél, Hintertux, ahová finkenbergi szállásunkról húszperces buszozással érkeztünk meg. Irány a gleccserbusz, a drótkötél-pályán mozgó hegyi szállítóeszköz, amely lélegzetállító meredeken, hatalmas sziklák között, 1500 méterről 3250 méter magasba húzott fel bennünket a „megfagyott falhoz”. A hegyen pedig olyan időjárás fogadta csapatunkat, melyet tapasztalt síelő társaink is először éltek át. A 3000 méteres magasság, a ritkább levegő egyébként is megterhelő a szervezetnek,a köd miatt még az orrunk hegyét is alig láttuk, a mínuszok is „röpködtek” , és az aznap kezeletlen, szinte láthatatlan pályák együttesen nagy kihívást jelentettek mindannyiunk számára. (A zord időt jól példázza Ernő megfagyott szempillája.) Össze-vissza tévelyegtünk,de a kapcsolat mindvégig megvolt közöttünk. Bevártuk egymást, és együtt verekedtük ki magunkat a ködből. Van egy „csodálatos” mozzanat, melyet csak ködben érez az ember, és több társamtól is hallottam; szóval siklasz a havon a nulla látómezőben buckás-jeges talajon. Minden érzékszerved „megfeszül”,hogy információhoz jusson. Egyszer csak sikeresen megállsz. Ám az addig megfeszített érzékszerveid még nehezen állnak vissza eredeti állapotukba, és azt hiszed, hogy még mindig csúszol. Így ellen tartasz,mintegy rántasz magadon, hogy el ne essél, ám ezzel indítod el az úgynevezett egy helyből történő esést. Ügyesebbek még időben elkapják magukat. Még jó, hogy senki nem látja a köd miatt. J
Az izgalmak után a gleccserházban gyűlt össze csapatunk, ahol ki-ki elmesélhette személyes kalandjait, kitűnő hegyi specialitások és remek italok kóstolgatása mellett. Este a szálláson Sanyi kiváló főztjét, a bolognai spagettit jóízűen fogyasztotta a társaság, kellemes beszélgetés közepette.
Aztán eljött az a nap, amely minden téli sportot űző ember álmai netovábbja; tengerkék ég, verőfényes napsütés, hófödte, káprázatos hegyrengeteg, ragyogóan elkészített sípályák fogadtak bennünket. Ki emlékezett már a tegnapi nap borzalmaira? Örömittasan húztuk az íveket a tesztelés alá vont 2012-es évjáratú Head és Atomic síléceinkkel, illetve snowboardosaink Head, és Atomic deszkáikkal. Ma is kellemesen elfáradtunk, ám este a Thomas és István által prezentált kiváló falatok elfogyasztása után még vágytunk némi szórakozásra.
Felkerekedtünk hát, és Attila jóvoltából átruccantunk Lanersbachba, DJ Mox hangulatos bárjába. Lazításként is jól esett némi táncikálás az egész napos megfeszített izommunka után. Aztán nini, mit látnak szemeink; két nagyon kedves bátor hölgy megunta, hogy senki sem veszi észre őket. És, hogy felhívják magukra a figyelmet, felugrottak egy asztalra, és kihívó mozdulatokkal ingerelték a férfinépet. Ám „csak egy legény volt talpon e vidéken, meddig a szem ellátott puszta földön, égen”…. Így ők táncra perdültek és olyan fergeteges hangulatot teremtettek maguk körül, hogy arra míg élünk emlékezni fogunk. Ilyenkor persze gyorsan telik az idő, és hipp-hopp átléptük az éjfélt, holnap meg már versenyen veszünk részt, irány az ágy!
És eljött a verseny ideje. Tűzött pályán, óriás-műlesikló szabályrendszerben próbálhattuk ki, hogy akkor is tudjuk-e síléceinket és snowboardjainkat irányítani, amikor nem a saját ritmusunk szerint kanyargunk, hanem meghatározott pályaíven, kapukat kerülgetve, „kikádasodott” útvonalon. Mindannyian sikeresen lecsúsztunk, remek időeredményekkel, sőt Borisz és Rómeó jóvoltából első helyezéseket is szereztünk. Aztán amíg a felvonók üzemeltek, mi csak csúsztunk és csúsztunk, igyekeztünk kihasználni minden egyes másodpercét annak az életérzésnek, amit akkor él át a síelő, amikor minden egyes részlet(sífelszerelés, pálya, időjárás, látvány) a tökéletes jelzővel illethető.
Utolsó este ismét átruccantunk Moxhoz. A táncparketten az AC/DC örökbecsű zenéjén, a TNT-n közösen bólogatva a Head márka képviselője, Kazár Gabi barátunk frappánsan megfogalmazta utazásunk, ottlétünk, és a téli sportokhoz fűződő viszonyunk összefoglaló jelmondatát:
„Ezért érdemes élnünk!”
H.L.
